Szeder lugas

Szombaton voltunk meglátogatni a Szeder lugast. Három imádni való pasi várt minket a ragyogó napsütésben széles mosollyal és sok szeretettel. Már ezért is érdemes volt elmenni, még akkor is, ha csak villám látogatás volt. Sose tudom majd eléggé megköszönni nekik, hogy minden szabad és nem szabad idejükben a mi otthonunkat építik.

Számomra is hihetetlen néha, de akik nem ismerik őket, azok el sem hiszik, hogy van egy olyan hely, vannak olyan emberek, akiknél a barátság, hogy nagy szavakat használjak, a szeretet ezt is jelenti. Én nem ilyen családban nőttem fel, ami nem feltétlenül a szüleim hibája, de nagyon remélem, hogy az én gyerekeimnek már inkább ez lesz a természetes.

Ezen gondolkodom azóta, hogy vajon mitől lesz az egyik ember szeretete ilyen, vagy olyan. Gyerekkoromban volt, amikor azt gondoltam, hogy engem a szüleim nem szeretnek, aztán idővel rájöttem, hogy csak máshogy szeretnek, mint azt én fogadni tudom. Valahogy másban mérik a dolgok értékét, mást tartanak fontosnak az életben. De vajon ez miért alakult így? Nem olvastak annyi Feldmárt, meg Vonnegutot, mint én? (Mondjuk ez biztos.) Miért vagyok én teljesen máshogy huzalozva? Amit persze nem bánok egyáltalán, de a választ sem tudom még. Úgy érzem, hogy mindannyian a saját bolygónkon élünk, és nincs két egyforma mégis annyira nagy boldogság, amikor értjük egymás nyelvét, sőt még élvezzük is azt, amikor vendégségbe mehetünk egy másik emberhez, vagy még nagyobb élmény, amikor valaki mást engedünk be a saját világunkba. Persze ehhez azért bátorság is kell, mert nem mindig sikerül úgy, ahogy terveztük. (Én ezért nem is tervezek egy ideje, hanem csak hagyom, hogy legyen, ahogy alakul és örömmel figyelem, hogy mi is lesz belőle.) Éppen ezért néha elszomorít, hogy pont a szüleimmel nincsen közös szótárunk, és turistáskodásra még csak igény sincs, az utak mindig egyirányúak. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének jó emberek, és nem a legjobb tudásuk szerint tennék a dolgukat. Ezért köszönet nekik is, hiszen enélkül én sem az lennék, aki.

Csak remélni tudom, hogy ők is meglátják a szépségét annak a világnak, amiben mi élünk és kedvük támad néha megengedni maguknak egy-egy kirándulást hozzánk. És hagyják majd, hogy meglássák benne a varázslatot. Nem ítéletet mondani, hanem egyszerűen csak befogadni. Ahogy abban is bízom, hogy a gyerekeim világába mindig lesz útlevelem, és tudni fogják, hogy az enyém pedig mindig nagy öleléssel várja őket, bármi történjen.

A képen a három űrhajós, akik imádnak kalandozni és imádnak vendéglátni.

Annyira be vagyok sózva. Tegnap hívott Tibor, hogy annyira jól haladnak az építkezéssel, hogy már május közepén beköltözhetünk. Fejben már ezerszer bejártam a házat, tervezgettem a nappalit, a konyhát, a fürdőt, a szobákat. És végre, 20 év után lesz nekem is külön szobán - igaz még egy darabig a kicsivel megosztva. De mégsem egy galéria a nappaliban.

Imádom ezeket az újra kezdéseket, az új helyeket, az új embereket. Valahogy mindig úgy éreztem - kamaszkorom elejét kivéve -, hogy az ilyen helyzetek mindig lehetőséget adnak nekem is, hogy egy teljesen új ember legyek. Mert itt még nem ismernek, nem determinálnak, nincsenek velem kapcsolatos berögződések, előítéletek. Az leszek, aki csak akarok lenni. Mindig bemutathatom a magam továbbfejlesztett változatát. Legalábbis én úgy érzem, hogy ezek egyfajta szoftver frissítések számomra, amik bizonyos időközönként szinte életfontosságúak, hogy ne avuljon el és váljon működésképtelenné az, ami engem hajt.

Szóval újra kitalálhatom magam a konyhámban, a nappalimban, a hálószobámban, az életemben. Kitalálhatom magam Pannonhalmán. Ki leszek én? Van egy csomó ötletem, amiket majd szép lassan elmesélek nektek. Már, ha érdekel valakit. :)

A kép csak illusztráció, amin gondolkodom.

Szerintem sokan emlékszünk még a Miért éppen Alaszka? című sorozatra. Szerettem a vagány pilótalány és az esetlen doki történetét, ahol mindig olyan, mintha véletlenül történne úgy, ahogy, aztán a végére minden értelmet nyer. Vicces is és még talán happy end is volt. De lehet, hogy ez már csak az én fejemben van.

Hát mi is így vagyunk ezzel. Véletlenek sorozata folytán először csak megismertük ezt a csodaszép helyet, aztán barátokat is találtunk, és végül ezt a házat, amibe első látásra beleszerettünk. És valahogy remélem, sőt, inkább tudom, hogy a végére itt is minden értelmet nyer és már most boldog vagyok, pedig még csak júniusban költözünk.

Sokáig éltünk Budapesten, ott nőttem fel, és a nagyobbik is a betondzsungel őslakosa. Szerettem az Oktogonnál lakni, ahová minden buliból haza lehetett sétálni, ahol 50 méteren belül 10 bolt és éjjelnappali van, az Andrássy úton sétálni hajnalban és karácsonykor. Jó ez a sok kávézó, főleg ami kiülős és kutyabarát. De mostanra, hogy a kisebb is megszületett, már nem erre vágyom. És azt hiszem, mondhatom ezt a nagyobb nevében is. Hiányzik a tér, az, hogy ne a szomszéd fejét és egy tűzfalat lássak, ha kinézek az ablakon. Hogy ne essen az arcomba rögtön valaki, ha csak kilépek az ajtón, hogy legyen valami zöld és kék, hogy esténként nézhessen a Holdat és a csillagos eget. Hogy a kicsinek legyen sár és fű, szaladgálni hely. Hogy a kutyáknak se égesse a talpát a beton nyáron, hogy ne kelljen folyton pórázon nyomulni, hogy legyenek szagok és kalandok.

Rengeteg ötletünk, tervünk és álmunk van, meglátjuk, majd hogy alakul. Addig is köszönet Farkas Tibornak, Konkoly Mersének és Pottyondy Ákosnak, hogy vannak és ezer hála, mert nélkülük ez sose menne nekünk, csajoknak.