Szerintem sokan emlékszünk még a Miért éppen Alaszka? című sorozatra. Szerettem a vagány pilótalány és az esetlen doki történetét, ahol mindig olyan, mintha véletlenül történne úgy, ahogy, aztán a végére minden értelmet nyer. Vicces is és még talán happy end is volt. De lehet, hogy ez már csak az én fejemben van.
Hát mi is így vagyunk ezzel. Véletlenek sorozata folytán először csak megismertük ezt a csodaszép helyet, aztán barátokat is találtunk, és végül ezt a házat, amibe első látásra beleszerettünk. És valahogy remélem, sőt, inkább tudom, hogy a végére itt is minden értelmet nyer és már most boldog vagyok, pedig még csak júniusban költözünk.
Sokáig éltünk Budapesten, ott nőttem fel, és a nagyobbik is a betondzsungel őslakosa. Szerettem az Oktogonnál lakni, ahová minden buliból haza lehetett sétálni, ahol 50 méteren belül 10 bolt és éjjelnappali van, az Andrássy úton sétálni hajnalban és karácsonykor. Jó ez a sok kávézó, főleg ami kiülős és kutyabarát. De mostanra, hogy a kisebb is megszületett, már nem erre vágyom. És azt hiszem, mondhatom ezt a nagyobb nevében is. Hiányzik a tér, az, hogy ne a szomszéd fejét és egy tűzfalat lássak, ha kinézek az ablakon. Hogy ne essen az arcomba rögtön valaki, ha csak kilépek az ajtón, hogy legyen valami zöld és kék, hogy esténként nézhessen a Holdat és a csillagos eget. Hogy a kicsinek legyen sár és fű, szaladgálni hely. Hogy a kutyáknak se égesse a talpát a beton nyáron, hogy ne kelljen folyton pórázon nyomulni, hogy legyenek szagok és kalandok.
Rengeteg ötletünk, tervünk és álmunk van, meglátjuk, majd hogy alakul. Addig is köszönet Farkas Tibornak, Konkoly Mersének és Pottyondy Ákosnak, hogy vannak és ezer hála, mert nélkülük ez sose menne nekünk, csajoknak.
