Szombaton voltunk meglátogatni a Szeder lugast. Három imádni való pasi várt minket a ragyogó napsütésben széles mosollyal és sok szeretettel. Már ezért is érdemes volt elmenni, még akkor is, ha csak villám látogatás volt. Sose tudom majd eléggé megköszönni nekik, hogy minden szabad és nem szabad idejükben a mi otthonunkat építik.

Számomra is hihetetlen néha, de akik nem ismerik őket, azok el sem hiszik, hogy van egy olyan hely, vannak olyan emberek, akiknél a barátság, hogy nagy szavakat használjak, a szeretet ezt is jelenti. Én nem ilyen családban nőttem fel, ami nem feltétlenül a szüleim hibája, de nagyon remélem, hogy az én gyerekeimnek már inkább ez lesz a természetes.

Ezen gondolkodom azóta, hogy vajon mitől lesz az egyik ember szeretete ilyen, vagy olyan. Gyerekkoromban volt, amikor azt gondoltam, hogy engem a szüleim nem szeretnek, aztán idővel rájöttem, hogy csak máshogy szeretnek, mint azt én fogadni tudom. Valahogy másban mérik a dolgok értékét, mást tartanak fontosnak az életben. De vajon ez miért alakult így? Nem olvastak annyi Feldmárt, meg Vonnegutot, mint én? (Mondjuk ez biztos.) Miért vagyok én teljesen máshogy huzalozva? Amit persze nem bánok egyáltalán, de a választ sem tudom még. Úgy érzem, hogy mindannyian a saját bolygónkon élünk, és nincs két egyforma mégis annyira nagy boldogság, amikor értjük egymás nyelvét, sőt még élvezzük is azt, amikor vendégségbe mehetünk egy másik emberhez, vagy még nagyobb élmény, amikor valaki mást engedünk be a saját világunkba. Persze ehhez azért bátorság is kell, mert nem mindig sikerül úgy, ahogy terveztük. (Én ezért nem is tervezek egy ideje, hanem csak hagyom, hogy legyen, ahogy alakul és örömmel figyelem, hogy mi is lesz belőle.) Éppen ezért néha elszomorít, hogy pont a szüleimmel nincsen közös szótárunk, és turistáskodásra még csak igény sincs, az utak mindig egyirányúak. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének jó emberek, és nem a legjobb tudásuk szerint tennék a dolgukat. Ezért köszönet nekik is, hiszen enélkül én sem az lennék, aki.

Csak remélni tudom, hogy ők is meglátják a szépségét annak a világnak, amiben mi élünk és kedvük támad néha megengedni maguknak egy-egy kirándulást hozzánk. És hagyják majd, hogy meglássák benne a varázslatot. Nem ítéletet mondani, hanem egyszerűen csak befogadni. Ahogy abban is bízom, hogy a gyerekeim világába mindig lesz útlevelem, és tudni fogják, hogy az enyém pedig mindig nagy öleléssel várja őket, bármi történjen.

A képen a három űrhajós, akik imádnak kalandozni és imádnak vendéglátni.